Vasárnap ismét gyalogtúra. Most csak Betti és én voltunk lelkesek. A gyerekeknek a héten már iskola volt, mindkettőjüknek csütörtökön iskolai gyalogtúrával. Bazsi a Stubnerkogelre ment föl (a középső állomástól a csúcsig), Réka pedig a Fulseckről jött le (a felső állomásától a középső állomásig). Így ők már nem voltak kaphatóak egy újabb túrára. (Rékának két napig izomláza volt...) Sebaj, mi igen.
Autóval elmentünk a Stubnerkogel alsó állomásához, itt leparkoltunk vele, majd buszra szálltunk, és azzal értünk fel Sportgasteinbe, ahonnan a túra indult. Ez egy 1590 méter magasan lévő síközpont, sok felvonó indul innen, a környező hegyek egészen április végéig síelhetőek.
A busz tömve volt, nagyon-nagyon sokan szeretnek itt túrázni. Pontosabban a többség (egészen idős emberek is) megcélozzák az 1933 méter magasan lévő Bockharseehüttét, ott töltik a napot, aztán délután lejönnek. Oda csak gyalog lehet felmenni.
Sportgasteinben hatalmas parkoló van (gondolom télen ez buszokkal van tömve), még nagyobb hegyekkel körülvéve:
Az út a hüttéig 1,5 km-en 350 métert emelkedett. Sokan leelőztek bennünket, Betti direkt lassan ment... Oldalt látszik a parkoló, ahonnan indultunk:
Azon ritka pillanatok egyike, amikor Betti van elől. Nekem kellett egy kis sapka is, mert a múlt hétvégi túrákon leégett a fejem :-). A törölköző kötelező tartozék, legalábbis számomra. Érdekes módon, senki sem hozott magával, pedig láttam jó pár olyan turistát, akinek az orrán csöpögött az izzadság :-)
Az ott már a hütte. Természetesen vezet oda egy földút, azon hozzák fel a vendéglátáshoz szükséges dolgokat, de azt turisták nem vehetik igénybe. Autóval feljönni tilos. Tárogatóhoz hasonló hangszerrel játszott valaki egy lassú dallamot, az egész környéken lehetett hallani. Hangulatos volt:
A Bockhartsee. Ez egy hatalmas mesterséges tó, ami a környéken lévő 3 vízerőmű energiatárolója. Azaz a feleslegben megtermelt elektromos energiával vizet pumpálnak fel a tóba, amikor pedig igény van plusz áramra, akkor innen is rávezetik a turbinákra a vizet. Volt mellette több hatalmas tábla, ahol frankón lerajzolták egy keresztmetszeti képen. Az út mellette haladt tovább.
Ilyeneket kellene Mo-n is építeni, ha azt a hatalmas pénznyelőnek nevezett Paks 2-t valóban megépítik. Csak éppen otthon erre nem igazán alkalmasak a domborzati viszonyok, pedig ezek lennének ám az igazán zsíros állami megrendelések (a stadionokon és az autópályákon túl):
2100 méteren vagyunk, a tó felett, oldalt még mindig látszik a kiindulási parkoló. A hütte is kivehető a képen, az út oda vezet:
Az út mellett nagyon-nagyon sok piros tőzegáfonya és kék áfonya volt. Sokszor megálltunk csipegetni. A tőzegáfonya kissé fanyarul édeskés, a kék az húsos és édes:
Az út továbbra is meredeken emelkedik, de már lassan elérjük a nyerget. Itt több emberrel találkoztunk, akik szembe jöttek. Kedvelt változata a mi utunknak, hogy a Stubnerkogelről jönnek lefelé, azaz pont ellentétesen, mint ahogy mi mentünk. Oda felvonóval mennek föl 2200 méterre és onnan ereszkednek lefelé. A hüttében esznek, aztán irány Sportgastein és a busz. Jó néhány hegyi futóval is találkoztunk. Ők vasággyal együtt 50 kg-os emberek, akik hegyi kecske módjára közlekednek. De ez itt Betti:
Na, itt a nyereg 2240 méter magasan. Sokan pihengettek, beszélgettek, ők a Stubnerről jöttek:
A nyereg után a hegyoldalban szinten haladt az út, egy igazi kőtengeren át. Kisebb, nagyobb és még nagyobb sziklák véletlenszerűen egymásra dobálva. Az út nem is volt út, festett sziklák adtak jelzést, hogy merre kellene haladni.
Itt már látszik Betti arcán a tanácstalanság, hogy „akkor most hogy is”:
De az még semmi se volt, ahhoz képest, ami várt ránk:
Frankó élmény volt, még sosem jártunk ehhez hasonló szakaszon. Ez tartott olyan 1,5 km-en keresztül:
Aztán kilábaltunk a tengerből és ismét emelkedni kezdtünk, a túra legmagasabb pontja felé. Természetesen gerinctúra, bár ki lehetett volna kerülni a csúcsot, mert a hegyoldalban is haladt út. De mi fel akartunk menni. Itt az útelágazás a gyávák és a bátrak számára, itt válik el az ocsú a búzától :-).
Mi búzák vagyunk, mert egyenesen folytattuk:
Azért Betti is szépen jövöget:
Volt ahol letértünk a gerincről, mert az már az osztrák embereknek is sok lehetett: nem ott vezették az utat:
Messze ott fenn van egy kereszt. Az a végcél. Itt már ismét a gerincen egyensúlyoztunk:
Aztán további nehezítésként a sziklafalba rögzített drótkötelekbe kellett kapaszkodni. (ahol a jelzés van, onnan indul a kötél). A kép nem adja vissza, de nagyon félelmetes hely volt:
Mo-on ez már
+++ út lenne, itt egy normál turista út (a térkép szaggatott vonallal jelöli). Van itt pöttyös jelzésű út is, oda már erősen ajánlott az alpinista felszerelés. A legkönnyebb a folyamatos vonal jelzésű, ami kerékpárral is járható. Szóval ez egy normál turista út. :-)
Állok a semmi felett:
A Zitterauer Tisch 2463 méter magas csúcsán:
Háttérben a Stubnerkogel (2246 méter), oda kell lejutni, mert a felvonó utolsó kabinja szűk egy óra múlva indul. Gyalog lemenni a lenti parkolóban hagyott autóhoz pedig maga a halál. Itt Betti még nem nézte meg az órát:
Lefelé nagyon meredek volt: 1 km-en belül kellett cirka 300 métert ereszkedni, hogy aztán a következő 1 km-en visszakapaszkodjunk a Stubnerhez:
Az utolsó 1 km-t erőltetett menetben tettük meg, így is épp odaértünk a felvonóhoz, mielőtt azt leállították. Szinte sport jellegű gyaloglás lett a vége, mert ráadásul emelkedett is olyan 80-100 métert az út. Betti összeszorított foggal jött, de végigcsinálta.
Nagyon frankó magashegyi túra volt, hiszen bő 7 km-t túráztunk 2100 méter felett. A teljes út 9,1 km hosszú, 1589 méterről emelkedett fel 2463 méter magasra, azaz majdnem 900 méteres volt a szintkülönbség, amit leküzdöttünk. 10:30-kor szálltunk ki a buszból és vágtunk neki az emelkedőnek, 16.30-kor kecmeregtünk ki a kabinból és vonszoltuk magunkat az autóhoz. Ez így pont 6 óra.
Szép és tartalmas nap volt!
Itt egy keresztmetszeti kép:
Találtam egy 3D-s képet is, mert - mint azt már írtam - ez egy kedvelt útvonal, csak éppen visszafelé :-)
Ez pedig egy videó, közvetlen a Zitterauer Tisch csúcsa alatt:
Holnap kedd.
